Tavaly nyáron volt egy nagyon sajnálatos esemény a kis családunkban. Egy új jövevény sajnos úgy döntött, hogy mégsem most teszi tiszteletét nálunk.

Előtte úgy volt nem utazunk sehová a nyáron. Várjuk a babát és spórolgatunk az érkezésére. Viszont akkor úgy döntöttünk mégis kellene egy kis kikapcsolódás. Ki kellene szakadni a hétköznapokból, hátha az eltereli a figyelmünket és könnyebben túl tudunk lendülni a dolgon. Megálltunk egy utazási iroda kirakatánál és nézegettük az utakat. Gondoltuk keresünk valami olcsóbb tengerparti mókát így nyárra, amikor megakadt a szemünk egy kiíráson: new yorki repjegy 100.000 Ft-ért illetékkel együtt. Egyikünk sem járt még Amerikában gondoltuk jó lesz ez, viszont rögtön kapcsoltam, hogy így nem feltétlenül kell nekünk nyáron menni, és októberben megrendezésre kerül a nagyszabású képregényfesztivál, hát menjünk akkor!

Kb 3 nap alatt mindent leszerveztünk; a repjegyet, a szállást (ami egyébként kb 15 perc sétára volt a Javits Center-től, ahol a fesztivál volt), a fesztiváljegyeket, de még egy asztalfoglalást a Carlyle Hotelbe is, Woody Allen koncertjére.

Az ottlétünk úgy épült fel, Pocokné kérésére, hogy a 3 napos képregényfesztivállal kezdtünk, és utána volt még 1 hetünk városnézésre. (Jaja, képregénybolt nézésre!)

Első este, megérkezés után, azzal kezdtünk, hogy a szállás elfoglalása után elindultunk átvenni a 3 napos pass-unkat. Itt ért az első kellemes meglepetés, ugyanis megkérdeztük, hogy benézhetünk-e a vásárra. Aznap csak a sajtó képviselői, és a VIP jegyek birtokosai mehettek be. De ez nem jelentett nekik problémát, még elnézést is kértek, mert hamarosan zárnak. Hát igazából az a fél óra nézelődés elég jó élmény volt, ugyanis másnaptól ilyenre
nem volt lehetőség a tömeg miatt.

Ami ott volt, az minden képregényrajongó álma, igazi Kánaán, amit nem is tudok szavakkal leírni. Hihetetlen, hogy ott mekkora kultúrája van a dolognak. Másnap a Metropolitan múzeumban is rákérdeztek, hogy a Comicon-ra
jöttünk-e, csak azért, mert egy Green Lantern baseball sapka volt rajtam. Hát itthon valószínűleg fogalma sem lenne a Nemzeti múzeum ruhatárosának ki is az a Green Lantern. Ez persze nem baj, de az élmény érdekes volt.

Első igazi napunk a vásáron egy kb 1 órás sorban üléssel kezdődött, ugyanis láttuk a műsorfüzetben, hogy lesz egy panel, ahol Stan Lee fogja kihirdetni, egy képregényverseny győzteseit. Elvileg ő választotta ki az utolsó 10 esélyes közül egy új sorozat íróját és rajzolóját. Mivel más eseményen nem volt meghirdetve a Mester jelenléte, ezért gondoltuk benézünk. Amúgy a táskámban ott lapult az Amazing Spider-man 50. száma (Spider-man no
more!) 1967-ből, ha esetleg úgy alakul alá tudjam íratni az öreggel. Hatalmas meglepetésünkre, bár itt nem osztogatta kézjegyeit "The Man", bejelentették, hogy másnap nyitás után lesz egy meg nem hirdetett dedikálás,
amire a belépőket (!) most lehet megvenni fent az egyik standnál. Nem volt meglepő. hogy az addig rendkívül érdeklődő tömeg mintegy 90%-a el is indult azonnal nevezett standhoz, otthagyva friss nyerteseket...

Mi is mentünk, kifizettünk 50 dollárt, kaptunk egy karszalagot és egy kártyát, amit fel lehet 1 képregény dedikálására használni majd másnap.

Ezt követően persze belevetettük magunkat a tömegbe. Próbáltuk befogadni azt a rengeteg látnivalót, ami várt bennünket. Az épület egyik része (Artist Alley) úgy volt berendezve, hogy abc sorrendben helyet foglalt rengeteg képregényalkotó, akikkel leülhettél beszélgetni, vagy aláírathattad velük valamely munkájukat. A középső hatalmas termekben hihetetlen mennyiségű képregény, póló, játék és egyéb csecsebecse árus foglalt helyet. Egy másik nagy teremben leginkább játékokat lehetett kipróbálni (az akkor még nem megjelent Star Wars: The Old Republic, Uncharted 3, Mass Effect 3, stb). Kicsit én sokalltam is ezeket a részeket, mert bár nagyon szeretek
játszani, de ide nem ezért jöttem. A lenti szinteken a nagy előadótermek kaptak helyet, amikbe végül mi már nem mentünk többet, mert az utolsó estéjén tartott Avengers bemutatóra például már a nyitástól indult sorbaállás.

Ezen a napon még képregényt sem vettem, mert egyelőre befogadni sem tudtam a felét sem a dolgoknak, nemhogy azt megnézni, hogy pénzügyileg hogyan járnék a legjobban, hol lenne érdemes vásárolni. Persze
ebből a következő két nap is annyi lett, hogy itt is vettem egy keveset, ott is vettem egy keveset, meg persze volt ahol sokat.

Amúgy a cél az volt, hogy az Uncanny X-men sok-sok számával legyek gazdagabb. Ugyanis Pocoknét kértem meg annak idején, hogy válasszon több felsorolt cím közül, hogy melyiket kezdjem el gyűjteni. Ő az X-ment választotta,
így ennek ugrottam neki. nem kis falat. A teljes sorozat, aminek pár hónapja lett vége, az X-menek kettéválásával, 544 számból áll. Szóval van mit venni, ha bírom pénzzel.

Második nap reggel rohanás nyitáskor, hogy nehogy lemaradjunk a dedikálásról. Sikerült is valahogy (valószínűleg nagyon magabiztosan haladtunk) az ellenkező irányba mennünk, mint amerre mindenki mást tereltek. Sajnos utolsó nap ezt nem úsztuk meg, és kb 1 órát kellett sorba állnunk, mire bejutottunk.

Így viszont elsőként értünk a teremhez, ahol 1 óra múlva kezdődött a dedikálás. Egy idősebb amerikai úriemberrel vártunk egy darabig, akivel kicsit elbeszélgettünk, aki amúgy járt már Magyarországon is. Persze végül nem elsőként mehettünk be, mert a jegyvásárláskor ugyan nem jelezték ezt külön, de plusz 25 dollárért gyorsítósávos jegyet is lehetett venni. Ők voltak az elsők, de még így is bejutottunk kb másfél óra várakozás után (ez csak fél
órát jelentett a tényleges kezdéstől). Bár egy jegyünk volt, de Pocokné is bejöhetett kísérőként, és még készített 3 képet is (kettőt Stan Lee-ről, egyet rólam), amíg végül szóltak neki, hogy nem lehet fényképezni (törölni nem
kellett persze). Így sajnos közös kép nem készült Lee mesterrel. És ennyi! A nagy álmom, amit csak remélni mertem, már teljesült is; a madárlátta, még itthonról kivitt képregényemen ott virított az aláírás. Innentől már igazából semmi nem számított, az én boldogságom biztosítva volt.

Azért az út végére kb 40 X-men képregénnyel és 19 TPB-vel, Hardcoverrel gazdagabban jöttünk haza, nem beszélve a plüss Yodáról, Darth Vaderről film és képregényposzterekről.

Az úton persze még rengeteg dolog történt (például Woody Allen a Carlyle-ban), de arról nem írnék, mert így is hosszabb lett, mint szerettem volna, és valószínűleg csak nekem érdekes...